Kedves Malcom,

Kinyitottam az ajtót. Utána minden egy pillanat alatt történt.
A szemem kikerekedett. A tegnapi srác állt az ajtóban. Azonnal be akartam csapni az ajtót, de erős volt.
- Hé, hé... Lara, várj! -egy ezüst szín borítékot húzott elő a táskájából. Pont olyat, amilyet küldeni szoktam...
- ... Malcomnak??
- Bemehetek? -mosolygott rám félősen és már bent is volt.
Megtalálta a kicsiny konyhát és leült az egyik piros, bársony székre. Én sokkos állapotban, az asztal távolabbi részén foglaltam helyet.
- Ki vagy te?
A fiú a fejét vakargatta és egy kicsit el is pirult.
- Hát, nem Malcom vagyok... -kezdte nagy nehezen. Már kinyitottam a szám, hogy feleljek erre valamit, de rögtön igyekezett megnyugtatni. - Norris Milton. Örvendek.
A kezét nyújtotta felém, de én csak megráztam a fejem.
- Ki vagy te?
- Norris. Az előbb mondtam.
Sületlenség! Felálltam az asztaltól. Rögtön ő is felpattant, így felém tornyosult -ami nem nehéz, tekintve, hogy alacsony vagyok.
- Úgy értem mit akarsz? Mit akarsz tőlem Norris Milton?
Nem nézett a szemembe. Azt hiszem nem mert. Mindvégig az eper alakú teás kancsómat fixírozta. Nem mondom, szép példány, de ennyire azért nem érdekes.
- Írtál nekem leveleket...
- Nem neked, Malcomnak! - csattantam fel.
- Akkor neki. De ő nem is létezik. És nem is létezett. - mély levegőt, mintha szégyellné, amit mondani fog, de folytatta. - Utánanéztem, kié volt a ház, ahová írtál. Nincs köztük egy Malcom nevű sem.
- Én... csak úgy kiválasztottam egy címet a telefonkönyvből. - leesett a tantusz. - Vájunk csak... nem te vagy Malcom.
A fiú ismét zavarba jött. Már vagy sokadszorra.
- Nem, én Norris vagyok. Noris Milton, már mondtam.
- Tee! Te elolvastad a leveleket, mikor nem te vagy Malcom?! -kiáltottam fel rémülten.
Hátrált egy kicsit és a kezét védekezően maga elé emelte.
- Az én címemre jöttek, így... nos, ne szépítsük: igen. Elolvastam...
Erősen fújtattam. ELOLVASTA A LEVELEKET!! Á, fel tudtam volna robbanni!
- De én mindent, érted: MINDENT leírtam bennük, amit éreztem! Ez olyan... olyan, mintha beleolvastál volna a fejembe!
- Lara! Talán nem kellene ilyen leveleket a nagyvilágba küldözgetned, ha nem akarod, hogy elolvassák!
- Akarom, hogy elolvassák! De nem te!
A srác megemberelte magát és a sarkára állt. Nem hátrált tovább, hanem egyenesen farkasszemet nézett velem.
- Elolvastam őket, ezen nem tudok változtatni. De, mivel olvastam, mindent tudok rólad. És azért utaztam idáig, hogy beszéljek veled. A barátod akarok lenni, Lara. A barátod akarok lenni.
Kifújtam a gőzt. Egy barát! Szeretném, de... lehet-e nekem barátom? Az nem csak a normális embereknek jár? Mi van a társadalmilag kiközösítettekkel? ( Nos, ők erre nem tudhatják a választ, mert senki sem mondja meg nekik, ugyanis senki sem beszél velük... )
- Akkor... ha lehet... mától a barátom vagy Norris Milton.
Felé nyújtottam a kezem. Ő pedig megrázta. Mosolyogtunk mind a ketten.

Azt hiszem ez az utolsó levelem hozzád Malcom.
Üdvözöllek Norris Milton! A barátom. :)

Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Megfázdtam. De nagyob. *Hapciii!*
Az úgy volt, hogy péntek délután sétáltam hazafelé az iskolából. Éppen elkaptam a nap leghidegebb szakaszát, fújt a szél és a levegő olyan csípős és friss volt, még a leheletem is látszott. Összehúztam magamon a barna Mary Magdalene kabátom és sietősen az utcánk felé vettem az irányt. Éppen a ház előtt kutattam a táskámban a kulcsok után, mikor odalépett hozzám egy fiú és megkérdezte, hogy hogy hívnak. Odavetettem neki egy Larát (idegeneknek sosem mondom meg a teljes nevem), erre megtudakolta, hogy hol lakik egy Punch nevű család?
Abbahagytam a kutakodás és felnéztem rá. Magas volt, sötét hajú és szemű, körülbelül huszonegy-kettő éves. Nem tűnt rossz embernek, de sosem lehet tudni. Úgy értem nincs senkire ráírva, hogy pedofil vagy gyilkos, ugye?
- Nem tudom -feleltem neki. - Miért keresed őket?
Alaposan végigmért, mintha ismerne, de nem tudná honnét. Mielőtt rájöhetett volna, kiesett a táskámból egy füzet és hangos csattanással szétterült a betonon. A srác lehajolt, hogy felvegye és közben elolvasta a lila filccel ráírt nevem.
- Lara Isabella Punch. Hát te vagy az? Hé...
Nem vártam meg mit akart mondani, elrohantam. Futottam a háztömb körül, vissza az iskola felé, be a városba, és nem mertem hátranézni.
Ki a fene volt ez?? - gondoltam. Nem volt bátorságom haza menni, hátha még ott vár, így a városban nézelődtem, és persze pont akkor támadt fel a szél. Még erősebbre fordult és az egész testemen átfújt, reszkettem, mint a nyárfalevél. Fáztam, de nagyon, ám csak este tizenegy körül vágtattam be a lakásomba. A srác már nem volt ott. Én pedig megfáztam.
Úgy fogyasztom a zsebkendőt, mint más a levegőt, kapar és éget a torkom is. Mauric melegít, de csak a nagy mennyiségű tea és alvás segít.
Várj csak, valaki csenget... vajon ki lehet az?

Üdvözöl a megfázott,
Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Megint ősz van. Ez pedig nem jelenthet mást, mint:
Álmosító iskola. Kemény tanulás. Aztán szülők nélküli, üresen tátongó otthon.
Nem akarok panaszkodni, mert szerintem ez a legszebb évszak. Örömömet lelem benne, hogy az arany és barnában játszó erdőben sétálgatok, míg Mauric a fák között cikázik, vagy az avarban hempereg. De akkor is!
Nem kell nekem, hogy az osztálytársaim furcsán méregessenek az öltözékem miatt, vagy, hogy a tanárok sajnáljanak, mert a szüleim eldobtak.
Az ősz elgondolkodtat, nem tudom, hogy mindenkit vagy csak engem? Csodálom a világ szépségét, de közben egyedül érzem magam. Sétára megyek, de nem tudok kivel beszélgetni közben. Társ helyett egy levelezőlapot és egy üres borítékot cipelek magammal. És szinte minden nap a postára járok, hogy feladjam a leveleimet -neked. És a postán a nénike, mindig megkérdezi:
- Hát ma sem írt vissza?

Üdvözöl az ősz-csodáló, magányos,
Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Van egy titkom, de nem akarok róla beszélni. Inkább csak az érzésekről, amik kavarognak miatta. Olyan ez, mint amikor egy poros helyen leejtesz valamit és a por eltakar mindent. A leejtett dolog a titkom, a tettem, ez az egész hülye helyzet, míg a por az a sok nyamvadt érzelem.
Túl sok érzés gyötör és nem tudom magamnak megtartani az összeset. Úgy érzem egyszerre összepréselnek, átfurakodnak a csontjaim között, táncot járnak a szívemben és őrülten rohannak a fejemben, faltól falig. Ki kell adnom magamból -ha nem is mindet.
És tudom, hogy nem fogod felfogni, amit most írok, de el akarom mondani neked. Csak remélni tudom, hogy értesz belőle valamit. Az nekem elég.
Először is van bennem némi harag -Miért kapta fel így a vizet? Az ő hibája!-, meg bűntudat -Mégis csak én tehetek róla... Nem akartam...-, aztán ott van még a jeges rémület, hogy mindent elrontottam.
A testemet a félelem uralja, az eszemet a düh és a dac; nem is tudom mit akarok, vagy mit tegyek. Egyszerre vagyok elveszett, magányos és szomorú. Dúl bennem az önsajnálat, a kétségbeesés és az önutálat is.
És ez az egész olyan összetett, olyan érthetetlen, hogy a bajok okát én is csak súrolom -pedig nyakig benne vagyok.
Végül pedig tudom, hogy egyedül kell leküzdenem. Senki nem ért meg, nemhogy segítene. Egy szürke, kies sivatagban ülök, míg mindenki az oázisban nevetgél. Ez a totális, félreérthetetlen magány, ami berágta magát az ereimbe. A véremen át gyengít és nem tehetek ellene semmit. Feladtam. Már régen.

Üdvözöl a kétségbeesett érzésekkel küzdő,
Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Ma egy csodálatos napot töltöttünk el Mauriccal.
Több mint egy hete, hogy otthon ültem, sápadtan, a leveledre várva, de aztán feladtam a várakozást (tudod, sosem voltam valami türelmes). Fogtam Mauricot, rákötöttem egy lila pórázt és az emberek kiáltozásával mit sem törődve (Anyu, az a lány macskát sétáltat! Néé, má' az egy lolita!) kirándulni mentem. Van a város szélén egy erdő, nagy és tágas. Ezt szemeltem ki célpontomnak.
Üdítő volt a sok betonszürke épület helyett egy ennyire friss és zöld helyen lenni. Egész egyszerűen szabadon engedtem Mauricot, had mászkáljon egyet (végül nem is ment messze tőlem -talán félt, hogy ott hagyom), én pedig lefeküdtem a földre. A puha fű úgy ölelt körül, mint a legpuhább kanapé odahaza. Maga az érzés kellemesen bizsergető volt, olyan, mint mikor egy fáradt nap után beleesel az ágyadba.
A nap ragyogóan sütött és csak a legkitartóbb sugarak jutottak keresztül a fák levelei között. Tavasziasan meleg volt és hirtelen csönd. A város kopácsoló, rikácsoló zaja helyett csupa madárfüttyel telt meg a fülem és a szél halk motoszkálásával. Fantasztikus volt!
Pár perc után előszedtem az új, vérvörös-kék csíkos táskám mélyéről a buborékfújóm. Belemártottam a keverékbe a fejét és szelíden belefújtam. Csodás, apró és csillámló buborékok töltötték be a májusi levegőt. A földön fekve, felfelé bámulva nappali csillagként kóboroltak a kék ég előtt. A fehér felhők előtt ezüst ékszerként táncoltak. A látvány lenyűgözött.
Azokban a percekben, míg ott voltam (és még sokáig utána is), elöntötte a szívem a hála és a szeretet. Békességben voltam. A lelkem örült. Én örültem. Azt kívántam, hogy legyen minden mindig ilyen boldog és szép.
(Tényleg, miért nem lehet??)

Üdvözöl a kiránduló és (jelenleg) felhőtlenül boldog,
Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Már megint rég óta nem írtam. Szégyellem bevallani, de az élet úgy arcul csapott, hogy ábrándozásra már nincs is időm.
A napjaim nagy részét az iskola tölti ki és a tanulás, valamint az év végi hajrá, hogy feljavítsam azt, amit szeptember óta folyamatosan elrontok. Reménytelen, hogy röpke egy hónap alatt mindent helyrerakjak, mikor még élni sem tudok rendesen.
Minden és mindenki, aki a közelemben van kényszerít, hogy éljek. Nem ülhetek le, nem csukhatom be a szemem, anélkül, hogy valami vagy valaki ne emlékeztessen rá, hogy ez az a világ, amiben lennem kell. Anyám szavaival élve (amit búcsúzkodásunkkor mondott nekem) :
- Nem léphetsz ki a mostani életedből, csak azért, hogy egy múló ábrándot kergess!
Mert valljuk be, te csak egy ábránd vagy, a képzeletem szőke hercege, akinek -minden mást feledve- mosolyogva írhatok meg egy levelet. Mondd, hogy miért nem írsz vissza?
Még nem kaptam vissza a leveleimet, ami azt jelenti, hogy megkapod. Olvasod.
Kérlek írj! Most mindnenél jobban szükségem van rád, Malcom!!

Üdvözöl a rab, akit az élet kényszerített, hogy kinyissa a szemeit:
Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Visszatérve a szülő-témára: rájöttem, hogy semmit sem tudok a szüleimről, nem is ismerem őket. Gondolj csak bele, nem tudom mi volt velük, mielőtt megszülettem, nem tudom mi volt akkor, mielőtt fel tudtam idézni emlékeket. Számomra rejtély a múltjuk, ahogyan az az idő is, mikor még nem voltam. (Cserébe ők sem tudnak rólam szinte semmit. Vigasztal? Nem. Tudják? Nem. Érdkeli őket? NEM.)
Miután pedig tudtam, hogy vagyok,egyszerűen elmentek. Otthagytak valami ostoba kutatás kedvéért. Ráadásul nem is azért utaztak el, hogy embereket mentsenek meg a kutatásukkal, így okot sem tudok találni arra, hogy miért hagytak egyedül egy 5 éves gyereket. Jelentek nekik valamit? Egyáltalán miért hívom őket apának és anyának? Miért vagyok a lányuk? Mitől lennénk mi egy család?
Sok hülye kérdés, amire úgysem kapok választ. Megyek, értelmetlen gondolkodás helyett inkább megetetem Mauricot. Az kifizetődőbb.

Üdvözöl a túl sokat gondolkodó,
Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Bocs, hogy ilyen későn írok, de a szüleim hazajöttek.
Tudod, évente egyszer, ha hazajönnek. Küldik a pénzt, de sosem látom őket. Mindent megadnak, de sosincsenek itt. Most pedig hazajöttek egy pár hétre. Hát nem tetszett nekik, amit itt láttak.
Nem tudták elfogadni a ruházatom, a hajam, a viselkedésem -mindenem kritizálták. De akkor lett elegem belőlük igazán, mikor Mauricot felfedezvén hívni akarták az állatmenhelyet. Feldobogtam a szobámba és ott maradtam, míg el nem mentek.
Mielőtt elindultak volna erre a hosszú éveken át tartó kutatásra, együtt elmentünk házakat nézni. Megakarták venni nekem azt a helyet, ahol nélkülük is élhetek.
Nekik csak az óriási kastélyok tetszettek. Bevallom, én is jól elvoltam volna bennük, képzeld el, hogy mindennap kóborolhattam volna, hogy újabb, addig fel nem fedezett szobákat találhattam volna, tele antik dolgokkal... de felesleges lett volna a sok szoba és hely. Úgyhogy maradt a kis lakás, ami nem hatalmas, de legalább otthonos és nem veszek el benne. Húzták a szájukat, de végül sürgette őket az idő és belementek.
A szüleimnek nem volt szoba, ahol aludhattak volna, mert nem akartak a vendégszobámban lakni, mondván, hogy részben ez az ő otthonuk is. Így egy méregdrága hotelben táboroztak le, ahol minden áldott reggel együtt reggeliztünk. Hét órakor.
És had mondjam el, hogy a lakásomtól a hotelig háromnegyed óra az út...
Majd még írok, de most túl fáradt vagyok, hogy mindent elmondjak. Azért örülök, hogy te még ott vagy, ahol.

Üdvözöl a bágyadt,
Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Nagyon várom már az új évet, de a könyökömön jön ki a sok ÚJ-donság.
Megyek az utcán és mindenhol azt hallom, hogy új élet, új haj, új buli, új szokások... Új,új,új és új. Mi a baj a régivel? Az emberek miért nem tekintenek vissza, miért csak azt látják, ami az orruk előtt van?
Persze, a változás jó dolog, annak, aki el is tudja viselni. Csak sajnos van, aki nem...
Miután gothloli lettem, eltávolodtak tőlem a barátaim, mert szerintük FURCSA lettem. Ciki volt velem lógni, így egyedül voltam. Minden hétköznap, minden hétvégén és minden ünnepnapon. Megtapasztaltam, hogy egyesek nem szeretik a változást.
De akkor meg miért ez a sok új?

Üdvözöl a meg nem értett,
Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Mauriccal egyáltalán nem lehet fát díszíteni!
Folyton leveri a fényes gömböket (amiket mellesleg én raktam fel) és az angyalhajat is a fogai közül kell kikaparnom.
A lényeg az, hogy nem csinál semmit, csak dobálózik, meg nagy előszeretettel eszi a mézeskalácsot. Kibírhatatlan, mint egy ajándékot váró kisgyerek. De azért szeretem.
Itt nagy pelyhekben hull a hó, remélem nálad is. Nagyon szép, de nem szeretnék kimenni, most itt bent van a hangulat. (Még ha Mauric rosszalkodik is)
Terjeng a friss sütemény illata és összekeveredik a fenyőével. Nagyon finom.
Boldog, békés Karácsonyt kívánunk neked, Malcom!

Kedves Malcom,

Havat ígértek, de nem volt.
Egész nap az ablakom alatti padon üldögéltem és a tájat néztem. Magam köré gyűjtöttem az összes színes dísz párnámat és egy hópelyheket ábrázoló takarót is, de nem volt rájuk szükség, mert a fűtést is bekapcsolták.
Na, szóval a meleg és meghitt szobámban üldögéltem és a nyakamat nyújtogattam az ég felé, de csak azt az elgondolkodtató szürkeséget láttam, meg pár tejfehér felhőt. Sehol egy sötét hó felhő. Sehol. Pedig vártam. De nem jött.
Valahol olvastam az eső táncról és egy hirtelen ötlettől vezérelve előkotortam a régi gyertyáimat a fa szekrényem alsó fiókjából. Egyenként meggyújtottam őket és egy dalt kezdtem énekelni, minden felcsapó kis lángnak.
Az ablakba helyeztem egy fekete, masnival átkötött gömb alakú gyertyát és visszatelepedtem a helyemre. Mauric, a szürke-fekete csíkos kandúrom az ölembe ugrott és együtt vártuk a havat.
Nem tudom, hogy Mauric nagy és puha bundája vagy a gyertyákból ömlő melegség tette e, de kinyitottam az ablakot, a dalomat az utcára öntve.

Üdvözöl, a havat váró,
Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Ma is zuhogott, így felkerekedtem egy kis sétára. Sötét szín felhők takarták az eget és a víz csak ömlött a fejemre. A sarat tapostam, mellettem pedig egy gyönyörű, régi hintó hajtott el. Az idő utazás abban a percben megkezdődött és véget is ért.
A régi időkbe vágytam és most teljesen úgy is éreztem magam. Kovácsoltvasból készült apró lámpák álltak az utcákon, a világítás még, vagy már égett. Fekete öltönybe öltözött gentlemanek haladtak el mellettem, oldalukon habos szoknyákba öltözött nők tartották az esernyőt. Mindegyikük magában gondolkodva haladt el, rám sem néztek. Mindenkinek meg volt a maga baja, siettek a dolgukra. Egyszerű, de elgondolkodtató képet láttam.
Az arcomba fújta a szél az esőcsöppeket. A hintó után néztem és tovább léptem a jelenbe.

Üdvözöl, a régi időkbe vágyó,
Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Kedves Malcom,

Ma már másodszor írok.
Képzeld el,hogy amikor abba a pocsolyába léptem, valahogyan elszakadt a kockás harisnyám. Szörnyű, nem?
Pont akkor lépett ki a házi néni, amikor a kulcsomat kerestem és persze rögtön rám szólt:
-Hé, Punch kisasszony! Hát nem szégyelli magát? Fidres-fodros ruhákban mászkál, meg szakadt harisnyában? Ejj, hogyaza fiatalság! Tessék rendesen felöltözni"
Ejj, hogyazaz öregség! Miért kell egy ilyen pocsék napot tovább rontani? Nehezére esne beismerni, hogy tetszik neki a ruhám?
Én sem mondok neki olyanokat, hogy tessék lefürödni, mert már uborka és hagyma szag kering a folyosón miatta. Azt sem említem meg neki, hogy az ő harisnyái mindig tele vannak lucskos, fekete nagy pacákkal. Gusztustalan! A buta kis pincsije meg egyfolytában a lába alatt szaglászik. Szegénykébe egyfolytában belerúg a házi néni... hogy micsoda bűzt érezhet, a kis pára!
Na, azt akartam mondani (mielőtt a csúf Mrs. Kasette közbevernyákolt volna) , hogy elmentem harisnyát venni, de ezzel a fekete-szürke zoknival tértem haza. Hát, hogy hogyan arról fogalmam sincs. Ez is csak nekem sikerülhet.
Mint amikor elmentem vacsorát venni és hazatértem egy Mary Magdalene kabáttal. Ó, azok a szép napok...

Üdvözöl a zoknis,
Lara Isabella Punch

Kedves Malcom,

Ma megint furcsán néztek rám, miközben hazafelé sétáltam. Esett az eső, ezért azt gondoltam, hogy a fekete kabátomat fogom felvenni, mert az illik az eső melankóliájához.
Szóval sétáltam hazafelé, a sötét szín esernyőmet a fejem felett verdeste a szél és eső keveréke és hallgattam, ahogy az anyagán szétloccsannak a cseppek. Egyenletes kis zaj volt. Mindenki bebújt a buszmegállókba, csak én gyalogoltam. Érdekes, hogy az emberek félnek az esőtől, de azért csak kiállnak, hogy megbámuljanak egy gothlolit. Még nem szoktam meg (és szerintem nem is fogom megszokni), hogy így méregetnek. Befordultam a sarkon, hogy minél előbb eltűnjek a bámészkodó hadsereg látóköréből, de beleléptem egy pocsolyába. Szétfröccsent a fekete-fehér kockás harisnyámon, erre minden buszra váró felszisszent. Mintha egy léggömböt eresztettek volna ki!
Ezután nem csinálhattam mást, minthogy kinyújtottam a nyelvemet rájuk és elfutottam. Az ő hibájuk, nem tanultak illemet! Majd legközelebb hozzájuk vágom a masnimat is!

Üdvözöl a kissé morcos,
Lara Isabella Punch